M. Kiss Csaba – Kásás Tamás: Kása

M. Kiss Csaba – Kásás Tamás: Kása
Egy magyar pólós világsztár életének első 36 éve
Kiadó: Ulpius-ház, 2013
Oldal: 225
Magyar nyelvű e-könyv
>OLVASS BELE<

Kásás Tamás: A meccsek utáni, kötelező interjúkon kívül mindig kerültem a nyilvánosságot. Most kivételt tettem. Ez egy brutálisan őszinte könyv. Felszabadítóan vidám és kegyetlenül tragikus egyszerre. Hősies és botladozó. Elegánsan könnyed és súlyosan alapos. A kötet nemcsak a vízilabdáról, érmekről, sztorikról szól, hanem valóban rólam.
M. Kiss Csaba: Ezt a könyvet nem Tamásról, hanem Tamással írtam. Nem szimpla interjúkötet. Én ugyan kérdeztem, ő meg beszélt napokon, heteken, hónapokon át, de aztán csavartunk a dolgon. Megpróbáltam beleélni magam az életébe, és úgy megírni a könyvet, mintha én lennék ő. „Így elsőre ez nem is olyan rossz kis élet!” – vélekedett Tamás, amikor elolvasta. Szerintem se. Mindketten büszkék lehetünk rá.

Egy nap van hátra az olimpiából. 2012. augusztus 11-ét írunk. Londonban vagyunk. Az olimpiai uszodában a csapat az utolsó meccs előtti utolsó edzésére készül. Én életem legutolsó edzésére és legutolsó meccsére.

A vízilabda és én: még itt az elején bevallom, hogy sosem voltam az a hatalmas nagy rajongó, aki mérkőzésről mérkőzésre végigköveti az eseményeket, de a nagyobb versenyeken mindig megnéztem a válogatott szereplését (Európa-bajnokság, Világbajnokság, Olimpia). Így nyugodt szívvel mondhatom, hogy képben vagyok ebben a sportban (is), valamint volt szerencsém már élőben is találkozni pár játékossal, ez képekkel bizonyított :) Nem fogom megmutatni, legyen bármennyire is vicces az az orgonasíp felállást, ami engem körülölelt akkor.
A két olimpia közül mindig is a téli volt és marad az örök kedvencem, de a nyári játékokat is figyelemmel kísérem a vizes sportok miatt. Kiváltképp az úszást, aztán jöhet minden más, mint például a vízilabda és a szinkronúszás. Mindegyik olimpián, tehát Londonban is szívvel-lélekkel drukkoltam a magyaroknak... és igen, sok-sok külföldi sportolónak is, mivel nekem igencsak internacionális szívem van ;)

A könyv és én: Már decemberben szemezgettem vele, bár akkor még csak, mint lehetséges ajándékként gondoltam rá többnyire.
Aztán egyre jobban kezdett el engem is érdekelni Kása története. A vízilabda nem egy könnyű sport ezt eddig is tudtam, olvasva a sorokat pedig olyan kulisszatitkokat tudtam meg, ami a tévén vagy újságon keresztül nem látható, nem olvasható. Most még jobban tisztelek minden sportolót a kitartásáért, elszántságáért.
Ez nem egy botránykönyv, hanem inkább egy kitárulkozás, amitől még szimpatikusabb lesz Kásás Tamás az olvasó számára. Megtudjuk, miért is kerüli ennyire a nyilvánosságot, milyen kemény döntések hozott meg a nehéz helyzetekben, pláne mikor egy vereség néha ösztönzőbb volt számára, mint a győzelem.
Érdekes kis rövid történetek vannak benne a sport mellett: a családjáról, a gyerekéveiről, az olaszokról és a nőkről. Itt-ott kellőképpen vicces, de akad benne könnyfakasztó, szomorú rész is, mivel közvetlen és őszinte a végéig. Kedvencem az olaszországi életéről szóló részletek, a Pro Recco-s korszaka, na meg a 'teknősén' boncolgatása... ezeken sokszor szakadtam a nevetéstől. Jó volt olvasni ugyanakkor a csapattársakról és Kemény Dénesről is.

Az olimpiai ötödik helyezés egy nagyon szép búcsú volt a visszavonuló- és a továbbra is aktív vízilabdázóktól. Azt viszont sajnálom, hogy ennyire rövid lett, mert olvastam volna még tovább is. Szórakoztató, és kiemelkedően jó életrajzi könyv a nagyszerű újságíró M. Kiss Csabától, és egy világklasszis sportolótól. Ha nem hisztek Nekem, járjatok utána és olvassátok csak el! :)))

A könyvet köszönöm a Book and Walk könyváruháznak!

Az e-könyvet itt tudod megvásárolni kedvező áron:

Kedvenc idézet(ek):

Csak minél teljesebben meg akartam élni a búcsúmat. Az egyszeri, megismételhetetlen, soha vissza nem térő pillanatot.

Mosolyogtam, integettem. Majdnem belehaltam.

A személyzet, mint mindig, szívélyesen fogad. Az eltelt évek alatt tisztáztuk, nem őket utálom, nem a briósaikat utálom, csak ébredés után egyszerűen ilyen félreérthetően mogorva a fejem, de belül örülök, különben nem járnék ide.

Az élsport tehát lényegében olyan, mint a szerelem. Szárnyakat is tud adni, de képes sírba vinni is.

Vízilabdázni nem tudtak, akadt közöttük olyan is, akitől komoly teljesítmény volt már az is, hogy nem fulladt meg a meccs végére, de megszerettem őket. Ők meg engem.

Csak azért nem halok magamba, mert szerencsére időről időre előbújik az antiteknős énem. Kirángat magamból, beszél a fejemmel, megsimogatja kicsit a lelkem, megráz erősen, lekever egy pofont is, ha kell, és máris jobbnak érzem a helyzetem. Szeretem ezt az énemet. Jobban, mint a teknőst.

Én viszont nagyon be voltam tojva! Még hogy én táncoljak? Soha! Egy lánnyal? Soha, soha! Ráadásul lassút? Soha, soha, soha! És még érjek is hozzá? Soha, soha, soha, soha!

Ezt a könyvet olvasva akad-e olyan nő, aki még szóba áll velem?

A válogatottnál apu lett mindenki Apuja.

Megpróbálni járatlan utat járni, megpróbálni olyat elérni, ami még senkinek sem sikerült, vállalni az esetleges kudarcot is: férfias.

A siker függővé tesz. Ha egyszer belekóstoltál, habzsolni akarod újra meg újra. Megérezni az ízét sokadszorra is.

Éjfél is elmúlt már. Az étterem környékén is alig lézengtek páran. De épp ott kóválygott John Mann és Shea Buckner is. Két kiváló és szintén csalódott amerikai pólós. Megörültünk egymásnak. Viccesek lehettünk. Vagy inkább drámaiak. De az is lehet, hogy tragikomikusak. Nem is tudom, de Peking arany- és ezüstfickói némi ital után most együtt nyalogatták a sebeiket a londoni éjszakában.

Az ötös szám végigkísért a pályafutásomon. Nem állítom, hogy örültem, de elfogadtam, hogy az ötödik olimpiámon ötös sapkában leszek ötödik.